Szlovákiából „hozta” a goju-kait

Rebicek Gerd a Magyar Goju-kai Karate-do Szövetség elnöke

Sokan tisztelik, rokonszenveznek vele, s vannak, akik nem lelkesednek érte (bár ezt sok más ismert sportvezetőről, szakemberről is el lehet mondani), de mint edzőt mindenki becsüli. Hiszen a tények önmagukért beszélnek, tanítványai közül számos korosztályos, majd országos felnőtt bajnok, sőt többszörös gyermek és ifjúsági karate Világ kupa-győztes „nőtt fel”. S olyanok is vannak, akik már egy-egy önálló stílus szövetségét irányítják. Nem véletlen, hogy a magyar kerete válogatott szövetségi kapitánya őt bízta meg a junior és kadet válogatott edzői teendőivel. Úgy gondolom, azért mégsem árt felidézni, hogy Rebicek Gerd milyen úton jutott el idáig, s mi a véleménye a karate jelenlegi problémáiról.

Eredetileg Szlovákiában élt, s kilenc éves korától hét éven át jégkorongozott. Aztán 1974-ben, amikor Kassán megjelentek az első karate tanfolyamokat hirdető plakátok, sok más hasonló korú fiatalhoz hasonlóan, ő is nyomban iszonyatosan erős, ügyes, jó verekedő akart lenni. Azonnal jelentkezett, de ma is sajnálja, hogy csak 17 esztendősen találkozott ezzel a lehetőséggel. Ráadásul az övfokozatokat is másoknál kisebb lépésekkel érte el, mivel a vizsgáztatókat irritálta a (számunkra rég megszokott) hosszú haja. Emiatt volt négy évig sárga öves. Amint az országos bajnokságokról is többször kizárták ez okból, hiába kvalifikálta magát a területi versenyeken. Ő viszont ennek ellenére ragaszkodott a hosszú hajához (bizonyára jól megjegyezte, hogy a bibliai Sámson is akkor veszítette el az erejét, amikor álnok szerelme megkopasztotta a fejét). Igaz, annál nagyobb meglepetést keltett, amikor a versenyeken nem egyszer barna, sőt fekete öves ellenfeleket győzött le sárga övvel.

1983-ban áttelepült Magyarországra. Akkor „már” barna öves (1. kyus) karatés volt. (Itt érdemes megemlíteni, hogy abban az időben Csehszlovákiában csupán két karate stílus létezett: Csehországban a shotokan, Szlovákiában a goju-kai terjedt el. A szlovákok akkoriban Ogawa mesterrel tartották a kapcsolatot, aki később elhidegült a goju-kai szövetségtől, s jelenleg magánemberként működik.) Még abban az esztendőben beindította első klubját a BEAC-nál, majd egyre növekvő létszámú csoportjával átment az Erzsébetvárosi SE-hez. A következő évben Kopinic szlovák mesternél levizsgázott 1. dan-ra. S ugyanabban az esztendőben alakult ki igazi kapcsolata a goju-kai-val. Ugyanis a BEAC shotokan klub „testvéri” kapcsolatban állt egy német klubbal, ahol Yamada shihan, Yamaguchi tanítványa volt az oktató. A németekkel közös magyarországi edzőtábor idején megismerkedett a mesterükkel, akinek a közvetítésével az új instruktoruk, Joji Iwanami japán mester Magyarországra jött, s Sződligeten tartott nekik edzőtábort. Ezt követően a németekkel és a japán mesterrel együtt utazott ki Németországba, ahol részt vett az első európai nemzetközi goju-kai edzőtáborban. Ott ismerkedett meg személyesen Goshi Yamaguchi-val, aki abban az időben már gyakorlatilag mint főinstruktor szerepelt az IKGA szövetségben, mivel apja, Kaiso Gogen Yamaguchi már nagyon idős volt (jóval 70 felett járt). Gyakorlatilag akkor jött létre a magyar goju-kai nemzetközi kapcsolata.

1988-ban Svájcban átvehette azt az oklevelet, mely igazolja, hogy a fiatal magyar szövetséget (kelet-európai országok közül elsőként) felvették az IKGA-ba. (Idén nyáron ugyancsak Svájcban vette át – sikeres vizsga után – Saishoshihan Goshi Yamaguchi-tól a 4. dan diplomát.)

Magyarországon már hosszú hajjal is versenyezhetett volna, de szembe kellett nézni azzal a ténnyel: vagy saját egyéni eredményeire koncentrál, vagy a tanítványait segíti minél jobb eredmények eléréséhez. Végül az edzői pályafutás mellett döntött. Az idő őt igazolta. Fekete öves tanítványai közül (azok kivételével, akik már korábban befejezték a versenyzést vagy nem érdekelte őket különösebben az eredményesség) legalább korosztályos bajnokok lettek. Sőt, már a felnőtteknél is egymás után nyerik az országos bajnoki címet. Ugyanakkor nemzetközileg is szép eredményeket érnek el. Például Koltay Zsuzsanna és Szathmáry Renáta sorozatban háromszor győztek a miskolci gyermek és ifjúsági karate Világ Kupán, s Japánban, a stílus világbajnokságán Renáta arany-, Zsuzsa bronzérmet nyert a több, mint ezer versenyzőt felvonultató mezőnyben. Az 1991. évi goju-kai Európa-bajnokságon pedig kilenc érmet szereztek a tanítványai. Ez év júniusában pedig az I. WKF kadet és junior világbajnokságon Szathmáry Renáta ezüstérmes lett … Nem véletlen, hogy Bíró György szövetségi kapitány őt választotta a junior és utánpótlás válogatott edzőjének. Ez a megtisztelő feladat azonban a jól eső érzés mellett nemcsak több felelősséget, munkát jelent, hanem bosszúságot is.

- Bár nagyon sok ügyes karatés van Magyarországon, főleg a fiatalok között, akik sorozatban nyerik az ifjúsági versenyeket, nem képesek komolyabb munkára – hallottam tőle legutóbb is.

- Eljönnek a válogatott edzőtáborba, megmutatom nekik az ugrálókötelet meg a pontkesztyűt, s szegények nem tudják, hogy mit kezdjenek velük. Ami azt jelzi, hogy klubjaikban nem egészen jó munka folyik. Annak ellenére, hogy itthon zsinórban nyerik a versenyeket. Az sem igazán pozitív dolog, hogy az utóbbi években rendszerint három klub osztozik az érmeken, s csak mutatóban látni másokat is. Sajnos a karatéban sok a széthúzás, de engem nem érdekel, ki honnan jött, csak az, hogy mit tud. S mindig az adott pillanatban legjobb formában lévő versenyzők legyenek kiválasztva.

Természetesen szóba került a WKPF létrejötte, a karate olimpiai sportággá fejlesztésének kérdése is. S rögtön előjött a versenyzéssel kapcsolatos régi „szívfájdalma” is:

- Szerintem nem elég, hogy évente egyszer a világbajnokságra és egyszer a felnőtt, illetve a junior Európa-bajnokságra kivisszük a csapatot. Mint már oly sokszor felvetettem, több külföldi versenyzésre van szükség. Nincs értelme tíz versenyzőt vinni a Vb-re, mert az csak kidobott pénz, ha nincsenek kellően felkészülve. Túl drága egy ilyen világversenyen gyűjteni a nemzetközi rutint. Inkább vigyünk ki csak öt embert a Vb-re, de ők előtte legalább tíz külföldi versenyen induljanak, mert a hazai mezőnyben a legrutinosabbaknak is nagyon sokat számít, ha külföldön szerepelhetnek. Nem is kell messzire, Japánba menni. Nagyon jó versenyek vannak itt a szomszédban: Ausztriában, Szlovákiában, Jugoszláviában. S ezek az országok mind magasabban állnak a karatéban, mint mi. Ezt a lehetőséget ki kell használni.

A közelmúltban az IKGA-tól olyan megtisztelő feladatot kapott, hogy gyakorlatilag egész Kelet-Európában ő felügyeli a szakmai munkát. Különösen jó a kapcsolata a románokkal, ukránokkal, szlovákokkal, oroszokkal. Az ottani mesterek tanítványai általában nála vizsgáznak fekete övre.

- Szerintem a jövő elit gárdája éppen ezekből a kelet-európai országokból fog kialakulni. Különösen Oroszországban és Ukrajnában rendkívül sokan foglalkoznak karatéval. Csupán a jó szakmai irányítás hiányzik náluk – ma még. S hozzáteszem, ezeknek a fiataloknak nagy a spirit-jük. Orosz vagy ukrán versenyzőt én még nem láttam félni! Sajnos, ahogy megyünk nyugatabbra, az emberek annál inkább latolgatják: mi lesz, ha beverik az orrom, megsérülök. Nem véletlen, hogy a világversenyeken a kelet-európai országok versenyzői nagyon sok érmet szereznek. Sajnos, tapasztalataim szerint a a magyar karate bázisa csökken. Néhány éve, amikor meghirdettünk egy tanfolyamot, tele volt a terem jelentkezőkkel. Most pedig szinte rá kell beszélni azt a néhány érdeklődőt. Az a baj, hogy túl sok a klub, túl sok edző működik, s közülük sokan teljesen dilettánsok, semmi közük a karate szelleméhez, csupán pénzszerzésből csinálják. Például az egyik edzőtermem közelében fekete ruhában tartanak karate edzést. S amikor jönnek a gyerekek, körülnéznek és azt mondják, nekik a fekete ruha jobban tetszik … Iszonyatosan nagy a konkurencia. Ezért nagyobb nyilvánosságot kellene biztosítani a megfelelő tudással é s felkészültséggel rendelkező edzőknek és kluboknak. Ezért hallottam örömmel, amikor egyik tanítványom, Koltai Zsuzsanna elment egy iskolába, hogy szeretne ott edzéseket tartani, az igazgatónő első reagálása az volt: mutasson olyan igazolást, ami erre feljogosítja.

Végül ismét a pénznél, pontosabban annak hiányánál kötöttünk ki. Mint elmondta, Szlovákiában a válogatott edzői egy bizonyos összeget kapnak az adott évre, s ebből megállapítják magunknak a fizetésüket, milyen versenyekre mennek, hányan vesznek ott részt. Decemberben pedig számon kérik tőlük az eredményeket. S meg is lehet nézni a teljesítményüket. Ez egy jó megoldás. Nem úgy, mint nálunk, ahol a válogatott keret edzője szinte az utolsó napon tudja meg, hogy hányan utazhatnak egy nagy versenyre. Azt viszont pozitívumként említette, hogy a tavalyi miskolci Világ Kupa utáni napokban már tudta, hogy három versenyzővel fog kiutazni Dél-Afrikába, a WKF kadet és junior Vb-re.

Nos, amikor ezt a beszélgetést elkezdtem Gerd-del, én is biztosan tudtam, hogy sportpályafutásáról és a karatéval kapcsolatos véleményéről, terveiről, elképzeléseiről, bosszúságairól, örömeiről csupán ízelítőt adhatok.

Forrás: Büki Péter cikke Magyar Budo 1996/3. számából